Miért jó az unokázás?

Mert a gyermeknevelés apró-cseprő dolgai a szülőket terheli, s a nagyszülők alig várják azokat a pillanatokat, amikor csak unokázhatnak. Minden házimunkát el lehet előtte végezni, vagy el lehet halasztani, így teljes figyelmünket rájuk szentelhetjük. Figyelhetem az arckifejezésüket, a tekintetüket és komolyan elmagyarázom a helyzetet, miért mennek el egy kicsit a szülők, és mi jól fogjuk magunkat érezni azalatt az idő alatt. S valóban ez így is történt számtalan esetben, mind a három unokánkkal. Egyre inkább az a gyanúm, igen hamar megértik a helyzetet.
Tegnap a 3 és fél hónapos Guszti egy jó kis alvás után már nem akart az ágyban maradni, mikor felvettem már nem büfizett, de még nem lehetett éhes. Valószínűleg az anyukája után vágyakozott, mert nyafogott a karomban is. Kértem a közel 3 éves nővérkéjét, magyarázza el öcsikéjének, hogy nem kell szomorkodnia. Lola ezt jó hangosan meg is tette, szinte kiabált. Gusztit ez nem zavarta, sőt kedélyesen mosolygott nővérkéjére, s attól kezdve szépen elnézelődött. Megnyugodott.
Ma pedig Ivánka járt a kedvemben. Gyorsan elrobogtam a piacra és összevásároltam mindent, amit főzni lehet egy 8 hónapos babának. S el is kezdtem a szokásos húslevesbe mindent bele zöldséget, na és sütöttem közben egy kis tököt is.
Még nem készült el a leves, amikor Ivánka nyugtalankodni kezdett, és elmondta a három "szóra emlékeztető szövegét", amit mostanában emlegetni szokott. "apa, anya, baba" Ezt olyan vágyakozóan, az ajtó felé tekintgetve mondta, hogy azonnal éreztem nem ülhetek tovább mellette a földön, félbe kell szakítanom az önfeledt gyönyörködést, azonnal ennivalót kell varázsolnom. Szerencsére a tök már megsült, egy banán és egy reszelt alma hozzáadásával finom turmixpépet készítettem. Az asztalnál az etetőszékben nagyon jól érezte magát, és miközben szemügyre vette a konyha és az étkező apró-cseprő dolgait a gyümölcsvarázst jóízűen befalta az utolsó falatig. Azután tisztábatevéskor a jól bevált felhúzható muzsika vonta el a figyelmét arról, hogy elmásszon a pelenkázóról. Láttam a szemén, hogy álmos, de nem vágyott a kiságyba. Szépen elmagyaráztam, hogy jó lesz neki, ha leteszi a kis fejecskéjét, és megpróbál elaludni. Nagy együttérzéssel mellé ültem és simogattam a hátát, és tartottam a szivacs ágybetétet, amit maga alá akart gyűrni. Két percnél nem tarthatott tovább és már el is aludt. Ezt most azért írom le, mert kicsit izgultam hogyan jövünk ki egymással, de úgy érzem mintha tudatosan együttműködnének velem az unokáim, mert megsajnálnak, hogy én nem tudom olyan jól a szokásokat, mint anya, apa, s ezért segítenek nekem. Ha már kénytelenek velem lenni, akkor legalább hozzunk ki a legtöbbet a dologból. Ez többnyire sikerül is, ezt látom az arcukon, amikor megjelenik anya, apa, mert annál nagyobb öröm azért nincsen, mikor végre újra együtt a család.