Izgultam, mit szólnak az unokák, hogy lomtalanítottam az első ágyunk maradványait, amiből olyan jó autót építettek. Engem jobban megviselt, ahogyan néztem az ablakból hogyan nyeli el a kukásautó. A gyerekek szó nélkül elfogadták, hogy hullott belőle a töltőanyag, mert már nagyon régi, és ezért kellett kidobnom.
Először inkább repülőt építettek, de hamar átalakult busszá, majd inkább autóvá az ülőalkalmatosságokból összeállított félszobányi építmény.
Már Anti is tudja vezetni, olyan szabályosan fogja a kezében a kör alakú tálcát, mintha valóban kormánykereket forgatna és brummogni is tud hozzá. Egy hét múlva lesz 1 éves!
Telefonáltunk Óbudára a Dédinek, aki nagyon rosszul érezte magát, egészen addig a pillanatig, amíg a gyerekek nem beszéltek vele sorban. Lola hívta, hogy jöjjön el, Iván mondta, hogy hozzon sütit, Guszti azt ismételgette lelkesen, hogy „dédi, dédi”, és még Anti is kurjongatott örömében, erre a gyöngélkedő dédi, azt válaszolta, hogy mindjárt indulok hozzátok.
Gyorsan nekiálltunk rajzot készíteni dédinek, a három nagy gyermekkel, Antit pedig lefektettem, mert ő még délelőtt is alszik egy rövidet. (Sajnos délután is rövidet alszik.)
Pénteken már Iván kezébe adtam a gyermekollót, és most Guszti is úgy érezte, hogy elég nagy fiú ahhoz, hogy kézbe vegye. Meg sem próbált nyirkálni vele, csak a védőtokot tette rá, és vette le róla, de ez a tevékenység teljesen kielégítette őt. Bezzeg Iván féltékenyen kiabálta: „az én ollóm, az én ollóm”, megmagyaráztam, hogy az ollót nagypapa vette az unokáinak, most még csak Lola tudja igazán használni, de nézegetni, kézbe venni már Gusztinak is szabad. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy Iván elfogadta az érveimet, de szerencsére találtam egy kifestő könyvet, amiben autók is voltak, és akkor nagy egyetértésben színezni kezdtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése